… és mi köze van ehhez egy sebnek, ami nem is volt ott?

Amikor azt mondom, hogy „hallucináció”, nem arra gondolok, hogy az emberek szó szerint képzelődnek, vagy nem lenne közük a valósághoz. Inkább arra gondolok, hogy az agyunk sokszor nem azt mutatja, ami van, hanem azt, amire számítunk. Ez a mindennapokban sokkal gyakrabban történik, mint hinnénk.

A kísérlet, ami mindent megmutat

Volt egy kísérlet, ahol a résztvevők arcára egy maszkmester élethű heget festett. A tükörben meg is nézték: ott volt, valóságosnak tűnt. Aztán közölték velük, hogy még igazítanak rajta egy kicsit – de a valóságban teljesen letörölték, csak erről nem szóltak nekik.

A résztvevők úgy mentek ki beszélgetni idegenekkel, hogy közben biztosak voltak benne: „rajta van az arcomon a seb”.

Amikor visszajöttek, sokan ugyanazt mondták: az emberek furcsán néztek, távolságtartóak voltak, elutasítóak, mintha sajnálták volna őket. Csakhogy… nem volt seb. Senki nem látott rajtuk semmit.

Az egyetlen dolog, ami valójában ott volt, az a meggyőződés a fejükben. És ez a meggyőződés beállította a teljes észlelésüket.

Az agyad a vélt dolgokat is valósnak hiszi.

A hétköznapi működésünk egyik nagy titka az, hogy az agy folyamatosan „tippel”. Előre megmondja, mi fog történni, mit fogunk látni, mire számítsunk – és utána ehhez igazítja, hogyan rakja össze a valóságot.

Ha belül az fut, hogy biztos megítélnek, akkor elkezded azokat a jeleket keresni, amik ezt igazolják. Egy félrenézés. Egy rövid válasz. Egy semleges arc. És az agy már kész is a sztorival: látod, utálnak.

Nem azért, mert gyenge vagy. Nem azért, mert túlérzékeny vagy. Egyszerűen így működik az idegrendszer.

Két ember, két teljesen külön világ

Ezért lehet, hogy két ember ugyanazon a helyen megy végig, és teljesen mást él meg. Az egyik veszélyt érez. A másik lehetőséget. Az egyik elutasítást lát. A másik csak azt, hogy a másik ember sietett, fáradt volt, vagy el volt gondolkodva.

Nem ugyanazt értelmezik másképp. Sokszor már eleve mást látnak.

A legnagyobb csapda: amikor biztos vagy benne, hogy objektív vagy

A gond nem az, hogy szubjektíven érzékelünk. Az ember ilyen. A baj ott kezdődik, amikor ezt mondjuk:

„Amit én látok, az a tény.”

Innen jön a legtöbb konfliktus. Párkapcsolatban, barátságban, munkahelyen, társadalmi vitákban. Nem ugyanarról beszélünk, hanem a saját belső megéléseinkről – csak közben mindegyikünk meg van győződve róla, hogy ő lát tisztán.

Mit tudsz ezzel kezdeni?

Nem az a megoldás, hogy letagadod, amit érzel. És nem is az, hogy erőből pozitívan gondolkodsz. A legjobb, amit tehetsz, hogy elvégzel egy úgynevezett valóságtesztet azzal, hogy megkérdezed magadtól többször egymás után, hogy „igaz-ez?”, „valóban így van?”, „biztosan így igaz ez, amit most gondolok?”. Ezzel kicsit elbizonytalanítod az elmédet és a téged támogató választ fogod meghallani.

Amikor nagyon beindul a sztori a fejedben (például: „lenéz”, „haragszik”, „biztos rólam beszélnek”), állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg:

Mi van, ha a seb már nincs ott?

Mi van, ha most egy régi történet lencséjén keresztül nézem a jelent? Mi lenne egy másik, legalább ennyire életszerű magyarázat?

A fenti kísérlet résztvevői nem hazudtak. A kellemetlen érzésük valós volt. Csak éppen nem abból jött, amiből azt hitték. Hanem az elméjükben futó vélt, de szerintük valós dolog miatt.

A legfontosabb tanulság az, hogy a mindennapjaidban valóságos szenvedést is átélhetsz valami miatt, ami lehet, hogy nincs is ott.

Milyen „sebet” látsz még mindig magadon – ami lehet, hogy már régen eltűnt?

Gyere és dolgozz magadon, hogy könnyedebben, örömmel élhesd a mindennapjaidat.