Sokszor elhangzik egy halálesetnél a kérdés: „miért pont ő?” Miért pont az a csupaszív, másokkal törődő, kedves ember távozik idejekorán? Ez a kérdés fájdalmas, és sokszor tehetetlenül lóg a levegőben, mert nincs rá egyszerű, megnyugtató válasz.

A pszichológia viszont már egy ideje foglalkozik azzal, hogy bizonyos élettörténetekben és személyiségmintákban újra és újra hasonló minták jelennek meg. Nyilvánvaló, hogy a gyermekkori tapasztalatok formálják azt, hogyan működünk a világban – és az, ahogyan működünk, hatással van az idegrendszerünkre, a stresszterhelésünkre, végső soron arra is, mennyire tud a szervezetünk regenerálódni.

Ha megfigyeled, sok súlyos betegséggel élő ember történetében ugyanaz a minta bukkan fel. Ők azok, akik hihetetlenül erősek. Akik egész életükben mindig mindent elvállaltak, legyen szó családi problémák megoldásáról, baráti összejövetelek megszervezéséről, munkahelyi feladatok ellátásáról, konfliktusok elsimításáról, stb. Ők azok, akikre mindig lehetett számítani, akiknek mindig volt egy jó szavuk a másikhoz, akik támogatták azokat, akiknek szükségük volt rá. Ők azok, akikhez bárki oda tud menni, mert ő úgyis megért. Ugye ismerős? Lehet, hogy valaki a családodban ilyen. Vagy a baráti körödben. Vagy… te magad.

Ha egyszer valahogy mégis bepillantasz a múltjukba, gyakran egy egészen más kép rajzolódik ki. Egy magányos gyerek. Olyan, aki túl korán lett felnőtt. Aki hamar megtanulta, hogy nem szabad sokat kérni, hogy jobb csendben lenni, hogy neki kell erősnek lennie, mert különben szétesik a világ körülötte. Sokszor a háttérben az elhanyagolás, a bántás, a cserbenhagyás áll vagy az, hogy túl nagy felelősség szakadt rá.

És tudod, mi történik ilyenkor?
A gyerek megtanulja, hogy a saját szükségletei háttérbe szorulnak. Azt tanulja meg, hogy akkor lesz biztonság, ha ő alkalmazkodik, ha ő megold, ha ő bírja, ha ő tartja a többieket. És ebből lesz később az a felnőtt, aki mindenki felé nyitott… csak éppen önmaga felé zárva marad.

Ők azok, akik gyerekként cserbenhagyva érezték magukat, és felnőttként sokszor ugyanazt ismétlik – csak más formában: újra és újra cserbenhagyják önmagukat.  Nem tudatosan teszik ezt magukkal. Egyszerűen így tanulták meg a túlélést.

Csakhogy ennek ára van:

• A határok hiánya.

• A túlzott megfelelés.

• „Még ezt is meg tudom csinálni.”

• „Nem akarok terhelni mást.”

• „Majd később pihenek.”

Közben a saját igények elfojtása lassan felőrli a rendszert. A test pedig előbb-utóbb szól: fáradtsággal, kimerüléssel, tünetekkel. Ha sokáig húzódik mindez, akkor komolyabb elváltozás, betegség is jelentkezhet.

Szeretném, ha ezt most nagyon tisztán hallanád: ez nem büntetés. Inkább egy segélykiáltás. Egy jelzés, hogy „hé, én is itt vagyok”. Hogy ne csak mindenki más legyen fontos, hanem Te is magadnak!

Amikor érzed, hogy baj van, a kérdés nem az, hogy „miért történik ez velem”, hanem az, hogy meghallom-e időben és mi az amit önmagamért tehetek.

• Meg tudok-e állni?
• Tudok-e segítséget kérni?
• Tudok-e határt húzni?
• Tudom-e komolyan venni magam, nem csak másokat?
• Merek-e változtatni?

Igen, ehhez bátorság kell. Tudás. Támogatás. Nem mindenkinek sikerül rögtön. De az biztos, hogy mindig van esély arra, hogy az erőt, amit eddig a túlélésre fordítottál, egyszer végre önmagadra fordítsd. Ha egyedül nem megy, merj segítséget kérni, hiszen olyan korban élsz, amelyben nagyszerű módszerek állnak rendelkezésedre.

Ha most magadra ismertél akár egyetlen mondatban is, csak ennyit kérdezz meg magadtól ma:

Mi az a legapróbb első dolog, amivel ma ÖNMAGAMÉRT teszek?

Ha megvan a válasz, tedd meg ma és holnap és azután is folyamatosan …